Ha csupán önmagunknak keressük a boldogságot sohasem találjuk meg: mert az a
boldogság, amely megosztva csökken, nem elég nagy ahhoz, hogy boldoggá tegyen. Az
önelégültség hamis és pillanatnyi öröme mindig szomorúsághoz vezet, mert beszűkíti
és elsorvasztja szellemünket. Az igazi boldogság az önzetlen szeretet gyümölcse, azé
a szereteté, amely a szétosztás arányában növekszik. A szeretet megosztásának nincs
határa, ezért az igazi szeretetből fakadó boldogság is határtalan. A véget nem érő
osztogatás Isten belső életének törvénye. Ő tette legbenső törvényünkké önmagunk
szétosztását: akkor szeretjük legjobban magunkat, ha másokban szerethetjük. A
cselekvésre és az életre kapott képességeinket az érdek nélküli tevékenységben
teljesítjük ki legjobban. A kényszer azonban sohasem teremthet boldogságot. A
szeretetet nem elég megosztani: nekünk kell odaadnunk, nem elég, ha elveszik tőlünk.
Az önző emberre pazarolt önzetlen szeretet nem tesz tökéletesen boldoggá: nem azért,
mert a szeretet viszonzást vagy jutalmat vár, hanem azért mert az általunk szeretett
másik ember boldogságából fakad a miénk is. Nem adhat kielégülést az a szeretet,
amelyet önzően fogadnak. Hiszen bármennyire is szeret valaki, látnia kell, hogy
szeretetével nem sikerült boldoggá tennie a másikat. Innen az a paradoxon, hogy az
önzetlen szeretet csak a tökéletes viszonzásban találhat megnyugvást, mert tudja,
hogy igazi békét csak az önzetlen szeretetben találhat. Az önzetlen szeretet a másik
érdekében vágyódik arra, hogy önzetlenül szeressék viszont. Így válhat a szeretet
tökéletessé. A szeretet ajándéka erőt és képességet ad a teljes szeretetre, amely ad
és elfogad egyszerre. Csak úgy tarthatjuk meg, ha odaadjuk, és csak úgy adhatjuk
egészen oda, ha el is fogadják.