Nőnapi köszöntő

Hölgyek, asszonyok! Ha nem lennétek,
A földön hiány volna, akármerre nézek:
Nem élnénk se házban, sem lakásban,
Csak barlang volna otthonunk ahányan
Élünk, férfiak magányosan merengve
Fűtetlen odúnkban fázva, dideregve.
Nem kerülne függöny ablakunkra,
Gyertya helyett fáklyánk világolna,
Rút kőbalta vágná fánkat szilánkokra,
Űzött zsákmányt rajzolnánk falainkra.
Ha köztünk nem élnétek, ti lányok,
A fiúkból férfit nem is csinálnátok,
Éjszakánként nem gondolnánk rátok,
S még kevésbé lennénk hű barátok.
Virágot, szép ékszert sose vennénk,
A húst magokkal nyersen ennénk,
Cserépedényünk ízes főztöt sose látna,
Ágyunkon nem lenne paplan se párna,
Nem tudnánk mi a szép, a kedves,
Szemünk könnyektől sose lenne nedves,
Szívünk nem égne, verseket nem írnánk,
Vagyont, hírnevet, érdemet cseppet se bírnánk.
Anyák nélkül nem is volna élet,
Nemzedékek meg sem születnének,
Nem ragyogna kis családi tűzhely,
Csak verseny, kártya, klub s ezernyi közhely,
A gyermekeknek óvodája, iskolája,
Legfeljebb néhány tanárt, ha találna.
Ki tanítna angolt, s irodalmat,
Nem ismernénk mást, csak forradalmat.
Nem különböznének a nemzetek, népek,
Nem csendülne himnusz sem, csak harci ének.
Nem olvasnánk intim lányregényt,
Nem dicsérnénk hős lovagerényt,
A házasság is ismeretlen volna,
Nem tartanának nászt csak San Franciscóba.
Ünnepek és bálok csillogása,
Elveszne a szürke vak homályba,
Egymagunkban búsan ünnepelnénk,
Nem ülne a báj, s mosoly se mellénk,
Még az életet se látná senki jónak,
Nem örülnénk se napnak, se hónak.
Sőt ha a paradicsomban nyaralnánk,
Akkor is csak bárgyú bábúk volnánk,
Édes almát tán máig sem ennénk,
Bűnt, bajt, rosszat nem ismernénk,

Mert ha a teremtés a nőt ki nem találja,
Minek lennénk mi a koronája?