Gondolat sorok a szeretettről:

Vágyni egy érintésre, egy ölelésre,egy partnerre,akinek megfog a jelenléte.
Érezni testének melegét, hallani a hangját. Szeretni, és szeretve lenni.
Természetes emberi vágyak. Nem is tudjuk igazán értékelni, amíg el nem
kezd hiányozni az életünkből. Akkor viszont nagyon fojtogató tud lenni.
Az ember ott áll egyedül, és nem tud mit kezdeni a magány új érzésével.
Ilyenkor aztán jönnek a szükségmegoldások: haverok, barátok, rokonok,
ismerősök. Aki ezt átélte már, az érzi hogy mindez csak tüneti kezelése
a dolognak. Erre az igazi orvosságot egy másik ember jelenti. Egy másik
ember, akit lehet szeretni, és aki viszont szeret. Nem úgy mint egy barát,
haver, rokon, vagy ismerős, hanem egy teljesen más módon. Egy olyan módon
ami nem osztható szét, és nem sokszorozható. Mint egy kötél mellyel csak
egy embert lehet magunkhoz kötni. Hogy miért? Mert ez egy közvetlen lelki
kapcsolat. Nem általánosítható, mert csak egy van belőle. Minden szeretet,
legyen az baráti, rokoni, vagy bármi más, különbözik a többitől.
Van azonban egy köztük melyet kétszer ugyanabban az időben nem tud érezni
egy ember. Igaz szerelemmel nem lehet két embert egyszerre szeretni.
Az nem osztható, mert már el van osztva. A másik fele a szeretett embernél
van, aki ha viszont szeret, olyan teljességet ad, ami mellett az élet egyéb
dolgai eltörpülnek.  Mindkettő önmagában is egy–egy egész,
de csak egymást kiegészítve alkotnak tökéletes egységet, a teljes harmóniát.
Hogy mért írom ezeket? Mert minden embernek szüksége van egy lelki társra,
aki kiegészíti őt. Társ nélkül az ember tehet bármit, lehet bármilyen
sikeres, bármilyen gazdag, vagy bármilyen okos, a lelke mélyén mégis érzi,
hogy egyedül van. A szeretetet nem lehet pótolni tettekkel, ésszel vagy
pénzzel.A szeretet pótolhatatlan. Azt érezni kell. Csak így van értelme.

Mikor fáj a szív igazán? :

Mikor meghasad? Ha már meghasadt, akkor már nem fáj. Addig fáj, míg feszül, míg feszíti az érzés, míg csak nő és nő a bánat benne. Aztán egy roppanás, és meghasad. A fájdalomnak vége és a bánat kiömlik. Rá a világra és szomorúvá, feketévé teszi azt. A hasad szív pedig szép lassan meggyógyul. Var marad a hasadás helyén, sebhely, mely nem érez fájdalmat. Ki milyen mélyen szeretett, ki milyen nagy sebet kapott, olyan nagy része a szívének marad érzéketlen. Ha szerencsés, akkor még marad valahol egy kis pici élő szövet és esély arra, hogy újra szeressen. Annak, aki igazán nagyon szeretett, annak a szíve már nem érez. Talán még dobog, hajtja az életet a testben, agya még pontosan jár, de belül már halott... Új szívet meg csak kevesek kapnak. Ahhoz kell valaki, aki annyira önzetlen, elszánt, hogy a saját szívéből ad egy darabot... És kell az is, hogy legyen, aki elfogadja.

Bántunk, és megbántanak.

 Arra gondoltam, ebben az adok-kapok világban az ember oly sokszor sérül, mindenki sértett fél. Bántunk, és megbántanak, szeretünk, és cserébe semmit nem kapunk, ha az ember elesik, sokszor úgy érzi, felállni sem érdemes, mert, miért, és kiért, a világ hideg, és rideg, az ember pedig sérülékeny, fáj minden szó, ártatlanul is árt a szó, amit adunk, amit kapunk, de tudod, van egy másik világ is, ezen a világon, amikor az ember úgy érzi, kikerült ebből a légkörből, mint mikor az űrhajós légüres térbe ér, itt minden más, innen kitekintve nincs háború, nincs háború, aminek értelme lenne, azt mondják, az fáj legjobban, ha az bánt kit igazán szeretünk, de ebben a világban nincs bántás, sérülés is csak múlandó, mert, ha úgy érzem, bántasz, kicsit sírok, utána arra gondolok, biztos tudod, miért teszed, hiszen szeretsz engem, biztos azt hiszed, úgy a jó nekem .

Szerettel: minden kedves olvasgatónak. Igaz mese Luciferről Egyszer, nagyon-nagyon régen, amikor a Föld éppen csak elkészült, és úgy ragyogott, mint egy újszülött csillag, az Úr végigsétált zöld dombjain és völgyein, és szeretettel nézett teremtményeire. Elnézte az állatokat és a madarakat, a fákat és a virágokat, a tengereket és a hegyeket, aztán elnézte az embereket - és szerette mindegyiküket, és azok is szerették őt. De egy rövid idő után elszomorodott az Úr, és az angyalok, akik körülötte voltak, aggodalmasan kérdezték, miért könnyezik. Ő, pedig mondá: „Elnéztem az embert, és láttam az irántam való szeretetét, de ez a szeretet csak azért van, mert én vagyon az egyedüli, akiről tudomása van. Azért szeret, mert nincsen más, akit szerethessen. Szabad akaratot szándékozom adni neki, hogy szerethessen, amikor akarja, és így tudjam, hogy ha egy ember azt mondja: "Szeretem az Urat", ez azért van, mert úgy döntött, engem szeret. Ahhoz pedig, hogy ez így legyen, kell lennie valakinek, aki ellenkezni fog Velem, és arra kísérti az embert, hogy megtagadjon Engem azért, hogy mindenki a saját szabad akaratából dönthesse el, egyedül hozzám fordul-e. Szóljatok ti, angyalok, melyikőtök tenné meg ezt az irántam való szeretetből, ki hagyná el színemet az idők végezetéig? Ki tagadna meg engem és kísérelné meg az embert velem szembefordítani azért, hogy az a saját szívében dönthesse el, kit akar szolgálni?" Akkor az angyalok mind elfordították orcáikat és könnyeztek, az Úr pedig közéjük lépett, és mindegyiküket megkérdezte: „Megtennéd ezt Értem? Ki szállna szembe velem a kedvemért és űzetne ki a mennyek országából? Ki?” De azok csak könnyeztek és mondták: „Én nem, óh Uram, én nem. Ne kérd ezt tőlem!” - és elfordultak. Az Úr pedig leült a legmagasabb hegy csúcsára, és bánat töltötte el a szívét. És akkor odament Hozzá a fény urainak legragyogóbbja, szívének legszeretettebbje, Lucifer, az arkangyal, akinek neve: „Aki a fényt hozza. ” A hatalmas arkangyal letérdelt az Úr elé, kezét az ő kezébe téve könnyezett, és könnyein át felajánlotta az Úrnak önnön kiűzetését a mennyek országából, és az ember megkísértését az idők végezetéig, hogy az megismerhesse a szabad akaratot. „Hát nincs senki más, aki megtenné ezt Értem?” - kérdezte az Úr. – „Csak te volnál az, szerettem? El kell, hogy veszítselek örök időkre?” És az angyalok egyike sem válaszolt. Akkor felállt az Úr, és kihirdette ítéletét, hogy Lucifer űzessék ki a mennyek országából, és legyen száműzve örök időkre azért, hogy elcsábítsa az embert Istentől, és így az megismerhesse a szabad akaratot. Aztán így szólt Luciferhez: „És az ember becsméreljen téged, és vessen árnyat a te ragyogásodra, és ne ismerje fel annak valódiságát. És neked meg kell kísértened minden férfit és nőt, bizony mondom, még azt az Egyet is, akit a nevemben küldök közéjük, meg kell kísértened, és senki, csak a bölcsek legbölcsebbje tudjon erről az áldozatról! De hogy megkönnyítsem szenvedésedet, teljesítem egy kívánságodat. Mi legyen az?” Akkor Lucifer, a hajnali csillag még egyszer utoljára felnézett az Úr megismerhetetlen arcára, és azt kérte, hogy valahányszor egy ember elfordul tőle, és Istenhez fordul, engedtessék meg neki, hogy egy óra hosszára ott állhasson a mennyek kapuja előtt, és hallgathassa, hogyan énekelnek testvérei az Úr trónja előtt. És megkapta az engedélyt. Akkor Lucifer búcsút vett testvéreitől. A sötét szemű Uriel, az ezüstszárnyú Gábriel és a gyöngéd Raffael könnyezték és átölelték őt, azután Michael, a harcos angyal feladata feletti kétségbeesésében hangosan felkiáltva megragadta Lucifert, és messzire elhajította őt az Úr színe elől. És a Föld akkor legmagasabb hegyéről egy álló nap és egy éjjel zuhant ő, útjában fényesen ragyogva, mint egy hullócsillag. És azon ősi nap óta állja az Úrnak adott szavát, és kísérti az embert az Úr ellenében. De valahányszor azok megtagadják őt, egy kurta órára ott ül ő, mint egy fekete szikla a mennyek kapuja előtt, és testvérei odagyűlnek a kapuhoz és énekelnek neki. . .